1+27 óra = 1,3 cm ...avagy magyar kórházi életkép

Na jó, bevallom, nem minden első, csak minden második gondolatom volt az, hogy mégsem most kéne megműttessem magam. Az epekövekkel járó kellemetlenségek – esetenként fájdalmak (jujjj…kibe..nagyon tud fájni!) – talán mégiscsak elfogadhatóbbak, mint szepszist kapni és csendben elhalálozni 42 évesen.

Mert ugye manapság – a csapból is azt lehet olvasni – hogy legalábbis orosz rulettet játszik mindenki, aki rábízza magát egy a közkórházban szikét tartó kézre, pláne ha azt megspékelik egy tokatágító tubussal, hogy a fájdalmakat legalább az altatás során ne érezze a szerencsétlen delikvens.

Szóval de.

Gyakran gondoltam arra, hogy halasztást kérek. Csodás hisztis szervezetem egy alkalommal még arra a bravúrra is képes volt, hogy amint egy kiskaput talált, sürgősen ki is használta azt. A műtét előtt két nappal az altatóorvos a lelkemre kötötte, hogy csupán egyetlen dolgot ne tegyek a hétvégén: nehogy megfázzak. Egy nap alatt olyan taknyos lettem, amilyen taknyos csak az tud lenni, aki nem akarja, hogy megműtsék két nap múlva epekővel.

Azért becsületből – meg mert a dokim telefonon megkért – mégiscsak hasbadöftem magamat vasárnap este a vérhigítóval – és hétfőn a kórházi dresszkódnak megfelelő pamutpizsiben és minden ékszeremet, még a jeggyűrűt is (!) otthonhagyva (…mert mindenki azt mondta – a kórházban lopnak!) ott ültem az ablak melletti VIP ágyamon a Péterfy sebészeti osztályán és rendkívül szívszorítóan berekedve fújtam az orrom.

Az én aneszteziológus glóriás angyalom haza is küldött meggyógyulni és így ott kellett hagyjam sorstársaimat, akikről akkor még azt hittem, sosem fogom visszasírni társaságukat, de mint utóbb kiderült – a rossznál mindig létezik még rosszabb….

Előttem egy csaj visszérműtétre várt – már be volt drogozva – sok hasznát nem vettük.

Mellette egy idős roma néni tízfős szűkcsaládjával, egyetlen pisilésnyi percig sem tágított mellőle az aggódó család. 17-es cukra volt – szóval őt is valszeg hazapaterolták.

Őmellette egy (már) félmellű öregmama, aki persze tökrutinos, ami a műtéteket illeti (…”mert Drágám, az epémet már neköm is kivették, az nem is köll, nem jò az sömmirö..a műtét meg kutyafüle..kicsit hányol utána, fáj a gigád a csőtől, oszt jól leszel pikpakk, de aztán nehugy úgy járjál mint a napamasszony, akinek ötsző köllött műtni, mert folyvást visszagyütt az a fránya kő…”)

és végül énmellettem egy nyelőcsőszűkületes IS (értsd: attól gondoltam, hogy nő lehet, mert ugye női kórteremben voltunk…a külseje szegénykémnek egy szőrös dachaui menekült és az öregapám dohos-szuvas ruhafogasának hosszantartó nászának félresikerült gyümölcsére emlékeztetett….a szagokkal együtt… )

Szóval ki ne akart volna ott maradni ebben az illusztris társaságban kivetetni az epekövét??? Sírtam is nagyon csak nem látszott a taknyomtól…

(…egyébként úgy sajnálták, hogy elmegyek: kicsit vártam volna még – szerintem megműtenek ők…)

Egy hét múlva kiderült, hogy őket szánta nekem a JOBBsorsom és az elhalasztott műtét miatt büntiként még kijár nekem a BALsorsom.

A következő héten – előjegyzésem nem lévén – minden nap vártam, hátha valaki betaknyosodik, lenyel egy emeletes tortát, hogy vállalható mértékűre növelje a cukrát vagy felrázza a digitális hőmérőt, hogy ne tudják megműteni és megnyerjem a helyét. Erre napra pontosan egy hét múlva került sor.

A sebészet helyett viszont már csak az urulógián jutott nekem ágy egy szintén ötágyasban, ahol már a rutinosok önbizalmával álltam neki átöltözni az egy hete a sarokba hajított, „csakakórházmiattvásárolt’ pamut hálóingembe és közben csendben megpróbáltam felmérni kivel is fogok én kedélyesen elcsevegni, infúzión welcomedrinkezni és délután ötóraiteázni (mert addig ugye sem enni, sem inni nem lehet)…de mintha dejavum lett volna! A személyek ugyan látványosan mások, de minden egyéb tekintetben ugyanazokkal voltam körülvéve, mint egy héttel korábban, csak épp belőlük itt–ott színes-szagos csövek és zacskók lógtak ki. (mondom: urulógia!!!)

A csendes magábaforduló, a nagycsaládos romanő, és az IS!

Esküszöm!

Fel is tettem magamban, hogyha mindennek vége lesz, kíváncsiságból végigjárom a kórtermeket, vajon nem lehet-e, hogy valami homályos – általam nem ismert – szociológiai megfontolásból minden kórteremben ilyen formában osztják ki az ágyakat a betegeknek…. Mondjuk ennek csak egyetlen dolog mondott ellent: hogy akkor minden kórteremben ott kellett volna legyek negyediknek…na, ezt már akkor gondolhattam, amikor megkaptam az első bódítóadagot a popómba és a gördülőágyon a műtő felé vettük az irányt. Bekóma.

A műtőasztalon ébredtem. Hát ez nem az az átlag reggeli „hol is vagyok?”- ébredés volt. A fájdalom kijózanított egy perc alatt.

Ezzel a résszel nem terhelnék senkit. Véres, fájdalmas, fertőtlenítőszagú és egyáltalán semmi vicces nincs benne.

Folytatnám a délutánnal.

Mire végre bejutottam a Paradicsomba és elfogyaszthattam az ötórai teám (ami néhány korty ásványvíz volt, szigorúan szívószállal) – visszahozták a nagycsaládost is. Őt nem altatták. Epidurált kért, s kapott. Ettől persze ugyanúgy valódi műtéte volt, mint nekem, és rendes urulógiai betegséggel rendelkező betegként büszke tulajdonosa lett egy sárga színű zsáknak is, mégis egyik körülmény sem tartotta vissza attól, hogy tíz perc múlva már kipattanjon az ágyból – és a nővérek fenyegetéseire – miszerint kb el fog ájulni a szédüléstől – mit sem hederítve, lánykáinak gyűrűjében elbillegjen elszívni az adagját egy erős fekete kíséretében. Most mi van? Kell neki az adagja, na!

De nem unatkoztam a távollétében sem, mert a drága IS egyből a segítségemre lett.:

„…mert ha én jól vagyok, mindjárt beszélek…Ha hallgatok, akkor beteg vagyok. No. „

és mondta maga elé a semmibe…hosszan, szóval jól volt.

„idehallgass Majláthné, jobb lett volna, ha nem hallgattam volna rád. Láttam másnak is, hogy ilyet vágnak, mint nekem, de nem körbe, hanem csak a púpjánál kezdték meg.

Én máma hazamentem volna gyalog a síneken, ha ma nem műtenek meg. Már 5 hete kínoznak. Hát gyalog jöttem be, nem tótak..haza is tudok akkó gyalogolni. jaj…a kutya anyám, meg az is aki kitanálta. Csak már ne fájna……. De ne hívjuk a nővért! Majd megállapodik. – siránkozott, de hiába unszoltam, nem akart segítséget.

Legközelebb, mikor valaki benézett, én mégis kértem neki fájdalomcsillapítót.

Erre ő: „…én nem kértem volna, mer’ nem vagyok olyan…én mindég olyan helyen voltam, ahol igazán meg kellett fogni a munkát. Építkezni is tudtunk a Kádár idejében. Most próbálna csak meg valaki abból a gyári fizetésből! Otthon maradnak a nagyanyjoknál inkább. Én ha már annyira vagyok, hogy el tudjak menni az ajtóig, akkor elmegyek dógozni…”

Itt elment minden viccelődő kedvem. Kértem egy fájdalomcsillapító – altató kombót és elaludtam.

Éjjel arra ébredtem, hogy a néni „álmában csöngetett picit”. Akkorát ordított, hogy az a halottat is feltámasztotta volna.

„…a belek, aha, a belek fájnak. Azok rugdalódzanak itt benn.”

Aztán visszaaludt. Vagy csak úgy fájt mindene, hogy elnémult, nem tudom.

Én innentől azt próbáltam túlélni, hogy egyedül – visszordítás nélkül – egy a hasamból kilógó csővel hogyan jussak el a 3m-re lévő wc-re pisilni, majd vissza.

Aztán azon morfondíroztam, hogy miért nem tudtak olyan drogadagot belém nyomni, amitől átalszom az éjszakát és nem kell azt latolgassam, hogy a hascsőtől, a vágásoktól, a műtéthez belém nyomott gázoktól vagy a mardosó éhségtől (akkor már 36 órája nem ettem egy morzsát sem) fájok olyan rettenetesen….de valahogy mégis elaludhattam báránykaszámolás nélkül is megint.

Másnap engem hazaengedtek.

A nagycsaládos korán reggel lelépett – nem bírta elviselni, hogy folyton megszabják neki mikor szívhat el egy kávét meg mikor ihat meg egy slukkot.

Én még el akartam kellőképp búcsúzni a szobatársaimtól.

Az addig csendes ekkor szólalt meg először. Daganatot diagnosztizáltak nála. Ettől nem volt ereje beszélni. Minden jót kívánt.

Erre – vagy nem erre – megszólalt az addig újra csendesnek mutatkózó néni is:

„asziszik, hogy én mindég mosolygok, pedig nem. Csak nincs fogam, oszt úgy nézek ki….meg sírtam én már elegöt az életben…”

Azóta itthon lábadozok. Időnként szörnyülködök, hogy olyan lettem, mint a szita. A fájdalom tűrhetőre redukálódott. Már nem szedek rá gyógyszert.

A műtéthez használt gáz még időnként itt-ott baromira szúr belül, mint amikor beszorul a levegő. Le is vagyok lassulva, de mától már dolgozom, mert nagyon le fogok maradni. Van egy asztalkám erre a célra, amit az ágyban feküdve tudok használni.

A férjemnek meg a fiamnak most egy pár napra megváltozik az élete…nekik kell engem kiszolgálni…

Hát, kíváncsi vagyok meddig bírják majd. Azért nem aggódom. Ha elfáradnak, majd hívom a nénit. Ő bírja.

Reméljük, a cikk elnyerte a tetszésed és nem felejted el, hogy megoszd a barátaiddal és családtagjaiddal is. Köszönjük.

Facebook Hozzászólások