Most volt egy hónapos a pici. Bence. Bence Máté. Még ízlelgetem a nevét. Annyira érdekes érzés ez nekem. Szoknom kell hogy nagyobb a család, nagyobb a felelősség.
Persze a Zsombor érdekesen reagált az egészre. Skizofrén módon viselkedik. Egyik pillanatban szereti az öcsikét, fogni akarja, simogatja, “Viszem én magam!” van, másik pillanatban meg meg van őrülve. Nem hallgat ránk, visítozik, rúg-kapál, verekszik, kezelhetetlenül viselkedik. Kész rémálom. Persze próbáljuk higgattan megoldani a dolgot.
Persze nem könnyű, így, hogy a műtétem minden héten két alkalommal képbe kerül, majd lefújják.
Nem vagyok haldokló. Lábon be tudok menni a kórházba, tehát ráérek. Leszaródik, hogy mellette pengeélen táncolok a munkámmal, a családommal, az életemmel, meg minden.
Apámat a másik kórházban – mit ad isten – pont hasonló problémákkal a napokban meg is műtötték… Jobbak voltak a kapcsolatok. Ennyit számit a 21. században a kapcsolati tőke. Sajna nekem nincs.
Egyetlen vígaszom a pici. Bence. Szép nevet sikerült összehozni. Szegény hasfájós. Egy hete visít mint a kismalac mikor meglátja a böllért. Azt mondták a dokik – ilyenkor ők istenek ugye – hogy ki kell nőnie, oldjuk meg.
Mikor már nem tudtunk mit csinálni, a rokonok ajánlottak valami cici előtti szuszpenziót.
Egy órával később minden probléma megszűnt.
Azt hiszem, továbbra is hadilábon fogok állni az egészségüggyel.
A pici közben nőtt 5 centit és 70 dekát.
Minden és mindenki nyúlik. Mint a rétestészta…